51.rész.

Hááát újra itt lennék. Nem fűznék hozzá semmit, mert szűkös időn belül kéne összedobnom egy részt :D Szóval neki is esek :D

51.rész.
~Az élet nem tökéletes...Senki számára sem az...~


Unottan dőltem neki a kocsimnak, és a lábammal dobolva vártam, hogy Zayn végre kiérjen. Nem akartam így beszélni anyával, de azt akarom ,hogy tudja, hogy nem rángathatnak kényük kedvük szerint ide-oda. Valójában már semmi mást nem akarta, csak egy nyugodta napot, amikor nem történik semmi. Tényleg semmi.
- Bailey. Mégis hová tűntél? - Hallottam meg Zayn hangját mögülem. A hang felé fordulva meg is bizonyosodhattam róla, hogy nem tévedtem. Valóban Zayn volt az, és épp a kocsikulcsával bíbelődött.
- Itt vagyok. - Intettem oda neki. - És az én kocsimmal megyünk.
- De én vezetek.- Csillant fel egyből a szeme.
- Jó. - Egyeztem bele egy hatalmas sóhaj kíséretében. Nem volt se erőm, se kedvem vitatkozni vele. Átadtam neki a kulcsot, majd óvatosan beszálltam az anyós ülésre.
- Akkor a kórházba? - Fordult felém érdeklődve.
- Igen. - Válaszoltam neki, és a további beszélgetést elkerülve az ablakot céloztam meg figyelmemben. Zayn megértette, hogy most nem akarok beszélgetni, és csak az útra koncentrált. Nem is csoda hát, hogy percek alatt a kórháznál is termettünk. Kipattantam a kocsiból, amit aztán meg is bántam, mert éles fájdalom hasított a bordáimba. De nem foglalkoztam vele. Viszont Zayn azonnal mellettem termett, és vállamat átkarolva nyújtott támaszt. Rendkívül hálás voltam, és tényleg úgy éreztem, hogy teljes mértékig megbocsáltottam neki.  Bár szerintem igazából soha nem is haragudtam rá...Sokkal inkább magamra, amiért így megváltoztam egy srác kedvéért. Hogy árnyéka sem voltam régi, zárkózott önmagamnak, és így esélyt adtam arra, hogy mások fájdalmat okozhassanak nekem. De ez már mindegy...Már minden mindegy... Csendesen ballagtunk egymással mellett Zayn-el, míg el nem értük a kívánt emeletet. Már majdnem az ajtót is elértük, mikor valaki elkeseredetten a nevemen szólított.
- Bailey? Kérlek beszélj vele. Nem akarja a műtétet. - Anne anyukája jött felénk könnyes szemmel, teljesen összetörve.
- hogy? de mégis mi történt? - Néztem rá meglepetten.
- A doki...a doki ma szólt, hogy holnapután van rá lehetőség, hogy megműtsék, de Anne már nem akarja. - Szegény teljesen el volt keseredve. - Kérlek beszélj vele....
- Persze. Máris megyek. Ne aggódj. - Mosolyogtam rá bíztatóan, majd Zayn felé fordultam. - Rád bízhatom? - Formáltam hangtalanul a szavakat. Zayn csak egy bólintással jelezte, hogy igen. Én sóhajtottam egy nagyot, majd nyugalmat eröltetve magamra benyitottam Anne kórtermébe. Anne gy széken ült, és üres tekintettel meredt ki az ablakon. Eltűnt az a vidám lány, aki betegsége ellenére optimistán tekint a világra. Helyette pedig itt volt a borús Anne, aki cseppet sem hasonlított tegnapi énjéhez. És ez felbosszantott. Miért veti el annak az esélyét, hogy  meggyógyul? Kezdeti stádiumban fedezték fel a betegségét, és nagy eséllyel teljesen meggyógyulhat! Kiborultam! Nem tudom miért, de nagyon felidegesített, hogy egy nap alatt ennyire lehangolódott, pedig milyen pozitívan állt hozzá a dologhoz. Épp ezért tettem azt, amit tettem.
- Na nem! Azt már nem!- Hangom hallatán Anne riadtan fordult felém. Valószínűleg annyira el volt bambulva, hogy észre sem vette, hogy bejöttem. -Mégis mi ez a hülyeség, hogy nem akarod a műtétet? -Bár még csak most ismertem meg, mégis úgy beszéltem vele, mintha ezer éve a legjobb barátnők lennénk. Más esetben nem engedtem volna meg magamnak ezt a hangnemet, de éreztem ,hogy máshogy nem érek célt nála.
- Ez nem hülyeség. Egyszerűen csak nem akarom és kész. - Válaszolt nekem, majd visszafordult az ablak felé. Válaszától csak még dühösebb lettem. 
- Mégis mi történt tegnap óta? Hová lett az a lány, akit megismertem? Tegnap még olyan vidám voltál, és vártad, hogy végre megműtsenek.-Felém se fordult. Egy ideig azt hittem, hogy nem is fog válaszolni, de végül mégis felém biccentette a fejét. 
- Hogy mi történt? Elmondjam? - A látvány teljesen letaglózott. Anne arca szinte fal fehér volt, és pár könnycsepp szaladt végig rajta. -Csak annyi történt, hogy rájöttem, hogy nincs értelme az egésznek. Mégis miért vállaljam el a műtétet? Miért akarjak élni? Akikre azt hittem ,hogy a barátaim, azok valójában sose voltak azok! Eddigi 18 évem alatt két pasim volt, de mind csak kirakati bábúnak tartottak, akivel lehet hencegni a haveroknak. Akkor mégis miért kéne élnem? -Hangja ideges volt, én pedig rájöttem, hogy lehet, hogy nem kiabálva kéne meggyőzőnek lennem. Nem mondom azt, hogy megértem, hogy mit érez, de van róla elképzelésem, hogy milyen lehet most neki. Végtére is nem is olyan régen megváltozott az egész élete, pont, mint nekem. Lehet, hogy neki kicsit drasztikusabb módon, de nem is vagyunk mi olyan mások. 
- Pont ezért...Ezért kell élned...Ezért nem szabad feladnod...Hogy lehessenek igazi barátaid, és találj valakit, aki úgy szeret, ahogy vagy! - Hangom már már suttogásnak hatott, de tudom, hogy meghallotta. És válaszolt is...
- És, ha ez nem következik be? Mégis ki akarna egy beteg emberrel járni? -Abban a pillanatban megértettem...Megértettem, hogy fél...és, hogy valami történt, ami ezt a félelmet előhozta belőle. 
- Ezért kell meggyógyulnod! Hogy normális életed lehessen!
- Normális életem? Ha meg is műtenek, akkor is lehet maradandó károsodás. De nem várom, hogy ezt megértsd. Hisz a Te életed tökéletes! Az anyukád, egy elismert író, az apukád egy lemezkiadó cégnél dolgozik. A pasid egy szupersztár, és mellette van még minimum négy barátod, akik híresek. - Hangja a mondat végére elhalt, és pár könnycseppet is elmorzsolt. Már meg sem lepődtem azon, hogy szinte jobban ismeri az életem, mint én saját magam. Tekintve, hogy mostanság nagy szerepet kaptam az újságok címlapján, ez érthető is volt. De nem hittem volna, hogy Ő is tud róluk. Mármint a srácokról. Az itt tartózkodásom alatt szerzett új ismerősök általában csak addig tűntek fel az életemben, míg meg nem mondtam nekik, hogy nem mutatom be őket a srácoknak, és a dolgaikat sem csórom el nekik. Mert igen! Ilyen is előfordult. De Anne. Ő normálisan viselkedett. Nem várta el, hogy szerzek neki valami ereklyét, és még csak meg sem említette a srácokat. 
- Szóvala azt hiszed, hogy az én életem olyan felhőtlen és boldog? Akkor had meséljek el valamit. - Mondtam, majd odahúztam mellé egy széket, és leültem rá. Kényelmesen elhelyezkedtem, majd én is kifelé kezdtem bámulni, miközben belekezdtem a mondandómba.Anne először felém se nézett, de a második modat után már magamon éreztem kíváncsi tekintetét. Elmeséltem neki mindent. Azt, hogy a testvérem eltűnt, hogy a szüleim elváltak, hogy hogy kerültem ide. Hogy Liammel valójában sose jártam, az egész csak egy félreértés volt, én mégis totálisan belezúgtam, de ez már nem számít, mert Ő még mindig Daniellet szereti. Hogy utolsó évemet töltöm a gimiben erre a szüleim azt akarják, hogy egy teljesen új környezetben fejezzem be....Szóval mindent.Anne csak hatalmasakat pislogott rám.
- Én...én sajnálom...Nem tudtam...
- Semmi gond. - Mosolyogtam rá bátorítóan. De Anne látszólag nem nyugodott meg. Csak szomorú szemekkel nézett rám, majd sírni kezdett.-Hééé. Nyugi. Nem lesz semmi baj. - Öleltem meg. Tényleg meg akartam nyugtatni. És azt is akartam ,hogy elvállalja a műtétet. -Mond, min buktál ki ennyire? 
- Én...semmin... - Szipogott hangosan.
- A semmin nem szoktak az emberek így kiakadni.- Mondtam, majd visszaváltottam előző helyzetembe. 
- Tényleg semmi. Csak bejött ma pár osztálytárs és barát...Úgy beszéltek velem, mintha már halott lennék, és máris azon civakodtak, hogy ki vegye át a helyem a pompon csapatban. -Megértem, hogy kibukott. Én is ezt tettem volna a helyében. De ezt nem akartam a tudtára adni, hiszen most lelket kell belé önteni, nem pedig még jobban lehangolni.
-Értem. De nem érdemes velük foglalkozni. Mert nem lesz semmi bajod! Vili? - Mosolyogtam rá.
- Vili. - Eresztett meg Ő is egy halvány mosolyt.
- Szóval akkor vállalod a műtétet? - Kérdeztem reménykedve. Most, hogy találtam egy új barátot nem akartam máris elveszíteni.
- Igen. Bár még mindig vannak kétségeim, de vállalom. És ez csakis a Te érdemed. - Ölelt át szorosan. Megint sírt...De ezek már örömkönnyek voltak, nem pedig az elkeseredés könnyei. 
- A pasi dologban nem hiszem ,hogy tudnék segíteni, de egy barátot máris szereztél, aki nem hagy magadra akkor sem, ha beteg vagy. És aki holnapután már korán reggel itt lesz, és addig amíg a doki nem közli vele, hogy sikerült a műtét el sem megy. - Ezt komolyan is gondoltam! Valami megmagyarázhatatlan kapocs volt kettőnk között, ami egy remek barátság kezdetét jelentette. Legalábbis bíztam benne. 
- Köszönöm Bailey.- Mosolygott rám hálásan Anee. - És... akkor most Te és Liam...szóval újra haragban vagytok? - Kérdezte együttérzően. 
- Nagyon úgy tűnik. - Húztam el a szám. Ami azt illeti tudtam, hogy Anne nem azért tér rá a témára, mert meg akar tudni valamit a srácokról, hanem mert szimplán érdekelte, hogy mi van velem.
- Az gázos. Ugye tudod, hogy ez a szitu tök olyan mint valami vacak szappanopera forgatókönyve? 
- Tudom. - Sóhajtottam fel. - Ami azt illeti már gondolkodtam is rajta, hogy megírom a forgatókönyvet és eladom egy tv- társaságnak. - Anne elnevette magát. Újra azt a lányt láttam akit tegnap és ez engem is mérhetetlenül nagy örömmel töltött el. - De ha már itt tartunk...Te szereted a srácok zenéjét? - Kérdeztem meg, hiszen ezt még nem tudtam. 
- Ha már itt tartunk akkor igen. De ne izgulj, nem vagyok fanatikus rajongó. - Kacsintott rám.
- De azért csak van favorit? - Ismételtem meg előbbi műveletét  / a kacsintást/ 
- Azért van. - Pirult el teljesen. Ohohohoh. Ismerem én ezt a pirulást. Néha én is produkáltam már ilyent, mikor Cort a srácokról érdeklődött nálam.
- És azt is elárulod, hogy melyikük? - Már komolyan kíváncsi voltam, hogy melyik srác volt képes ennyire zavarba hozni Anne-t úgy, hogy még csak jelen sincs a szobában.
- Ha megígéred, hogy soha, semmilyen körülmények között sem mondod el senkinek. - Nyújtotta felém a kisujját. Ami azt illeti mindíg is gyerekes szokásnak tartottam, de most valahogy pont erre volt szükségem. Erre a könnyed viselkedésre.
- Ígérem. - A kisujj eskü után csak még jobban elpirult. Lábaival dobolni kezdett a padlón, szemei pedig ismét a kinti tájat pásztázták. 
- Nos..a kedvencem...az....nem...más.... - Na jó ezt most direkt csinálja? Élvezi, hogy szemeimet kigúvasztva kíváncsian meredek rá? Pedig még csak üdítő látványnak sem lehet nevezni szerintem, mikor ilyeneket csinálok.
- Anne kérlek ne kínozz. - Vágtam közbe mikor már vagy 3x-rra hangzott el a szóval szó.
- Jólvan na. A kedvencem Zayn. - Nyögte ki végül egy szuszra, majd a füle tövéig elpirult. Hmmm. Szóval Zayn az... Gonoszkás mosoly suhant át az arcomon, ami Anne- nek is szemet szúrt.
- Mégis miért nézel rám így? Ugye nem akarod elmondani neki? - Jelent meg hírtelen a rémület az arcán.
- Természetesen nem. Viszont most picit kimegyek, megnyugtatom anyukádat, és hozok neked egy meglepetést. -Álltam fel, majd válaszra sem várva indultam meg az ajtó felé. 
- Mégis milyen meglepetést? -Kerekedtek el a szemei.
- Tudod a meglepetés azért meglepetés, mert az ember nem tudja előre, hogy mis is az. 
- De ígérem ha elmondod akkor is nagyon meg fogok lepődni.
- Hát az már biztos, hogy meg fogsz lepődni, de majd csak ha eljött az ideje. - Vágtam még közbe egy gonosz mosolyt, majd kiléptem az ajtón. Vicki és Zayn a fal mellett elhelyezett székeken ültek. Viki látszólag már megnyugodott kicsit. De amint meglátott felpattant, és elém sietett.
- Mit...mi mondott? Ugye jól van? - Rohamozott meg azonnal a kérdéseivel.
- Ne izgulj jól van. Csak egy kicsit ki volt bukva ennyi. És vállalja a műtétet...- Még mielőtt folytathattam volna a mondatom Viki a nyakamba ugrott.
- Annyira...annyira köszönöm. - Zokogta boldogan.
- Ugyan...semmiség. Hiszen ez a barátok dolga nem?-Mosolyogtam rá.
- De igen. Viszont én most akkor meg is keresem az orvost, hogy megbeszéljük a részleteket utána pedig bemegyek Anne-hez. Nagy kérés lenne, ha megkérnélek rá titeket, hogy addig maradjatok vele? - Nézett rám és az időközben mellénk toppanó Zayn-re.
- Dehogy is. Úgyis be akartam neki MUTATNI Zaynt.- A mutatni szót direkt nyomtam meg, és Viki-nek le is esett, hogy miért. Biztos voltam benne, hogy tudja, hogy Anne odavan Zayn-ért. Attól pedig nem tartottam ,hogy Zayn is levágja a dolgot, hiszen szegény gyerek néha totál sötétben tapogatózik. 
- Áhh.Értem. Nos akkor én mentem is. Ígérem sietek vissza. És még egyszer köszönök mindent. - Intett még egy utolsót Viki, majd eltűnt a lépcsőnél.
-Minden rendben? - Nézett rám kíváncsian Zayn.
- Persze. - Mosolyogtam rá. -Úgye nem baj, hogy rád bíztam Vikit? 
- Dehogy is. Kedves nő. És míg próbáltam megnyugtatni egész jól elbeszélgettünk. - Mosolygott rám nyugtatóan Zayn.
- Akkor jó. Viszont most szeretnélek valakinek bemutatni, szóval gyere velem. - Ragadtam karon, majd Anne ajtója felé kezdtem húzni. De aztán jobb ötletem támadt. Elengedtem Zany kezét, és megállásra ösztökéltem.
- Mi a baj? - Nézett rám meglepetten.
- Semmi. Csak jobb ötletem támadt. Maradj szépen itt az ajtó takarásában, és majd szólok, hogy mikor gyere. - Mosolyogtam rá. Zayn csak bólintott egyet, hogy vette, én pedig ismét beléptem Anne szobájába, viszont az ajtót nem csuktam be.
- Anyu? -Kérdezte Anne, aki időközben lefeküdt az ágyába.
- Nemsokára jön, csak megbeszéli a dokival a részleteket. Viszont most fontosabb dolgunk van. - Mosolyogtam rá gonoszan. - Mint említettem van számodra egy meglepetésem...
- Igen. Ezt már mondtad. Csak azt nem, hogy mi is az.
- Nem mi, hanem ki. Bejöhetsz. - Szóltam ki. Zayn-nek sem kellett kétszer mondani. Gondolom már kíváncsi volt rá, hogy ki miatt is vagyunk most itt. És Anne tényleg nagyon meglepődött mikor meglátta Zaynt, pont úgy, ahogy megjövendöltem. :) De Zaynre sem volt teljesen hatástalan Anne. Percekig csak meredtek egymásra, és még csak moccanni sem moccantak.

Zayn szemszög....



De ezt már csak következő alkalommal, mert elfáradtam. :D Azért remélem tetszeni fog a rész. És nem haragudnék meg egy két komiért sem.. :D