49.rész

Hááát megint itt vagyok. :D Bár nincs sok időm, szóval lehet, hogy ez csak egy rövid rész lesz. Na de mindegy is. Nos az előző résznél nem írtátok meg, hogy szeretnétek-e egy második évadot, és gondolom ez azért van mert nem. Úgyhogy valószínűleg nem is olyan sokára ez a történet lezárul. Istenem de fog hiányozni. =/ Volt már egy két próbálkozásom az írásra, de valami miatt mindíg feladtam, megfutamodtam a kihívás elől. De ez most más. Ezt most végig szeretném csinálni. És abban, hogy eddíg eljutottam nagyban közreműködött Történetem egyik karakterének  megalkotója/megformálója, aki ki lehetne más, mint Timi. Még egyszer szeretném megköszönni neked, hogy bíztattál, és segítettél, ha negakadtam. De nem is rizsázok többet. Jó olvasást! :D


49.rész
~Éjszakai látogatás~

Liam szemszög.

A többiek már vagy egy órája elmentek, én pedig még mindíg a kanapén ülve meredek a tv-re. Nem igazán figyeltem, hogy mi megy benne, csak üres tekintettel néztem ki a fejemből, és gondolkoztam. Aggódtam Bailey-ért, de egy belső hang nem engedte, hogy bemenjek utána a kórházba. Eddigi életemben soha nem éreztem még magam ennyire rohadtul tehetetlennek. Mit kellene lépnem? Mi lenne a helyes megoldás? Szeretem Őt! Ez biztos. Még mindíg...Azok után is, hogy csókolózott Zack-el. De Ő nem szeret viszont. És félre is ismertem. Hosszas töprengés után arra jutottam, hogy nem tudok semmit. Hogy mit kéne tennem. Hogy mit kéne mondanom? Sőt még azt sem, hogy mit kéne hinnem.
- Hééé haver. Neked beszélek. - Hatolt át gondolataimon egy hang.
- Hm? - Néztem körbe. A konyhaajtóban egy alakot fedeztem fel, aki történetesen Zayn volt.
- Azt kérdeztem, hogy nem-e vagy éhes. - Szólalt meg ismét semleges hangon.
- Nem kösz. De azt hittem, hogy te is elmentél. - Válaszoltan ugyan olyan hangon.
- Öhm...Nem...Tudod tegnap egy kicsit összekaptam Bé-vel. - Mondta, majd fájdalmas arccal kiiszkolt a konyhába. Én kikapcsoltam a tv-t, majd felkaptam a cipőmet és a pulcsimat, és az ajtóból még visszakiabálva Zayn-nek kiléptem a hűvös esti utcára. Vihar készülődik. Megint. Mintha az idő is a hengulatomhoz igazodna. Borús, és semmitmondó... A feltámadó szél belekapott pulcsim aljába, majd libabőrt hagyva maga után végigjárta egész testem. Felhúztam a zipzárt, a kezeimet pedig beledugtam a riha zsebébe és így indultam neki. Nem volt uticélom, de úgy éreztem, hogy nem tudok bennmaradni. Folytogató volt az üresség. Mindenki a kórházban volt, és jelen pillanatban azt kívántam, hogy bárcsak én is benn lehetnék Bailey mellett. De a büszkeségem nem engedte, hogy bemenjek utána. Fejembe húztam a csuklyámat amikor kiértem a főúthoz és így haladtam tovább. Tekintve, hogy már elég későre járt, nem sokan voltak az utcákon, de nem akartam kockáztatni, hogy valaki felismer. Most nem lett volna erőm mosolyogva autógrammokat osztogatni. Szerencsére lebukás nélkül eljutottam egy kis parkig, ahol már nem kellett tartanom a rajongóktól. Időközben az eső is szemerkélni kezdett, de nem ugazán foglalkoztam vele. Leültem az egyik kis padra, ami el volt helyeze a parkban, a felyemet hátradöntöttem és próbáltam kiüríteni a gondolataimat. Hát mit ne mondjak nem igazán sikerült. A gondolataim mindíg visszakalandoztak Bailey-hez és a buli estéljéhez. Miért kellett csókolózniuk? Ha nem teszik, talán összeszedem a bátorságom, és elmondom neki, hogy mit érzek. De már mindegy. Vajon mi van vele? Ugye nincs semmi baja?! Nem! Liam ezt most verd ki a fejedből. Bailey jól van, és neked nem kell rajta gondolkodnod. Mostmár verd ki a fejedből,és gondolj másra!!! Igen ám. Ez elméletben ment, mint a karikacsapás, viszont gyakorlatban nem tudtam átvinni. Már vagy 10 perce ültem ott mozdulatlanul, mikor valami megnyalta a lábam. Esküszöm majdnem eljutottam odáig, hogy nem kell többet azon gondolkodnom, hogy bemenjek-e a kórházba. A kezdetleges sokk után körbenéztem, hogy mi is volt a támadóm. Először nem fedeztem fel semmi különöset, de aztán lepillantva megláttam egy németjuhász kölyköt. Előttem pár centivel feküdt a földön, és bizalmatlanul engem méregetett.

Aprócska szemei szomorúságot tükröztek.
- Szia kisöreg. Hát te hogy kerülsz ide? - Nyúltam felé, hogy megsimogassam pöttöm buksiát. De amint kezem hozzáért volna, ilyedten ugrott egyet hátrébb. - Nem vagy valami bizalmas típus ugye? - Mosolyogtam rá halványan. Aprócska szemeít kíváncsian szegezte rám, de nem jött közelebb. Aranyos kutyus volt, még annak ellenére is, hogy bundája sárosan és vizesen tapadt testéhez. Szemeit folyamatosan rajtam tartva battyogott el a pad másik végéhez, majd egy esetlen ugrással landolt az ülö alkalmatosságon. Kihúzódott a szélére, és onnan vizslatott tovább.  Percekig méregettük egymást, aminek végül a telefonom csörgése vetett véget.
- Igen? - Vettem fel gyorsan, hiszen szegény kutsust megijesztette a hírtelen támadt zaj.
- Mégis hol a jó francban vagy? - Hallotam meg Zayn ideges hangját.
- A parkban. - Válaszoltam neki nyugodtan.
- Szakadó esőben? Te normális vagy?
- Zayn nyugi már jó. Nem is esik annyira. És szükségem volt egy kis levegőre. - Mondtam még mindíg higgadtan.
- Na jó. Mond meg meyik parkban vagy. Két perc és ott vagyok érted. - Ennyit arról, hogy én vagyok a csapt leg aggodalmaskodóbb tagja. A gondolat egy aprócska mosolyt varázsolt arcomra.
- Nincs rá semm iszükség. A közelben vagyok. Nemsokára megyek haza.
- Mi az, hogy nemsokára? Meg akarsz fázni?- Komolyan, mint egy aggodalmaskodó anyuka. Hírtelen valami a combomra nehezedett s mosolyogva vettem tudomásul, hogy a kutyus a lábamra tette a fejét. ÉS óvatosan felé nyúltam. Már nem hátrált el, megengedte, hogy megsimogassam.  Megnyugtató volt simogatni a kis buksiját. Nem tudom miért, de az volt.
- Mint már mondtam, nemsokára megyek. Szia Zayn. - Köszöntem el tőle.
- Ha nem vagy itthon 10 percen belül...- Ennyit hallottam még, majd kinyomtam a telefont. Mostmár teljes figyelmemet a lábamon szuszogo apró teremtménynek tudtam szentelni, aki még mindíg kíváncsi szemeivel meredt rám. Óvatosan megfogtam, majd az ölembe véve simogattam tovább.
- Szeretnél hazajönni velem? - Néztem a kutyus átható szemeibe. Mintha csak egy aprót bólintott volna úgy emelte feljebb a fejét. - Akkor ezt megbeszéltük. - Mosolyodtam el újra, majd óvatosan megfogtam a pöttöm kis lényt, és nem törődva vaal, hogy koszos, becsúsztattam a pulcsimba, hogy meg ne fázzon. Hazafelé jópáran megmosolyogták a mi kis párosunkat, de biztos vagyok benne, hogy külső szemlélőként én is ezt tettem volna.
- Mit szólnál hozzá, ha Charlie-nak hívnálak? - Simogattam meg szabad kezemmel a kutyus buksiját. Ő csak felém kapta fejét. Arckifejezése olyan volt, mintha éppen azt kérdezte volna, hogy jobb ötleted nem volt? Mégis miért pont a Charlie? - Jólvan na. Tudod még nem volt időm megnézni, hogy kisfiú, vagy kislány vagy-e, és a Charlie mindkettő lehet. - Magyaráztam neki. Tudom, hogy nem érti, de mégis...A kezem megnyalását egy amolyan beleegyezésnek vettem.- Hát jó. Akkor mostantól Charlie lesz a neved. - Aminet ezt kimondtam meg is érkeztem a házunkhoz. Csurom vizesen másztam át a nappalin, és egyenesen a szobám felé vettem az irányt.
- Mégis hol a jó francban voltál? Kinn szakad az eső, és neked most támad kedved sétafikálni? Mond, figyelsz Te rá...mégis mi az a kezedbe?-  Zayn értetlenül meredt a karjaim közt lévő apró kutyusra.
- Nem mi, hanem ki. Ő itt Charlie. A parkban találtam. - Adtam a választ. Zayn továbbra is csak a kutyára meredt.
- Hát persze. Miért is ne. Bezzeg amikor én hoztam haza Micit akkor állt a bál, de te betoppnhatsz egy kutával. - Háborodott fel. Durcás arca jobban hasonlított egy kisfiújéhoz, mintsem egy kamasz srácéra.
- Igen. Csak, hogy Mici egy állatkertből megszökött kenguru volt. - Mosolyodtam el az emlék miatt.
- Kenguru, kutsa...Nem mindegy. Amúgy meg milyen név az már, hogy Charlie? Jobb nem jutott az eszedbe?
-Tudod szűkös volt az időm, és nem tudtam megnézni, hogy kisfiú-e vagy kislány. -Adtam meg a magyarázatot.
- De akkor is. Keríteni kell neked valami jobb nevet. - Indult meg felénk, hogy megsimogathassa kis barátunk buksiját. Viszont amikor közelebb jött Charlie nyüszítve bújt közelebb hozzám. - Jólvan lólvan. Értem én. - Tette fel védekezően a kezét Zayn. -Kerítünk neked valami ehetőt, Te pedig menj, és öltözz át. - Indult meg Zayn a konyha felé, én pedig kezemben a kis lénnyel indultam meg a szobám felé.
- Ez lesz az új otthonod. - Mutattam körbe birodalmamon, Charlie pedig vidáman körbetrappolta a szobámat. - Tényleg kéne neked találnunk valami jobb nevet ugye? - Néztem bele okos kis szemeibe, amikből mintha az tükröződött volna, hogy "Hát igen! Nem ártana." - Hát jó. Akkor ezen még gondolkodom. - Mosolyodtam el, majd a szekrényemhez léptem, hogy keressek valami száraz ruhát. Addíg az én újdonsült lakótársam felugrott az ágyamra, és kényelmesen elhelyezkedett rajta. - Legalább azt megvárhattad volna, míg megszáradsz. - Korholom le, de aztán mosolyogva odalépek hozzá, hogy megsimogassam aprócska buksiját. - Maradj itt. Én gyorsan lezuhanyzom. - Mondtam neki, és a fürdő irányába indultam. Beérve ledobáltam a vizes göncöket, és beálltam a zuhany alá. Jóleső érzés járta át egész testem a meleg víztől. De aztán fejembe visszafurakodtak a negatív dolgok, mint például az, hogy Bailey kórházban van, és hogy én nem lehetek vele. Úgy döntöttem, hogy inkább sietősre veszem a dolgot, hogy minél előbb visszamehessek a szobámban lévő kis élőlényhez, hiszen míg vele foglalkozok legalább egy kicsit ki tudom verni a fejemből a gondokat. Gyorsan lezuhanyoztam hát, majd szárazra töröltem magam, és felvettem a kikészített melegítőnacim. Cahrliet ugyan úgy az ágyamon találtam, ahogy előzőleg otthagytam, viszont most édesen aludt.
- A vacsora előállt. - Lépett be az ajtón Zayn egy kutyakajás dobozzal a kezében.
- Nekünk mégis honnan van ilyenünk? - Meredek rá értetlenül. Sose volt kutyánk, így számomra érthetetlen volt, hogy minek van itthon kutyakaja.
- Az maradjon az én titkom. - Kacsint egyet Zayn, majd kibontja a dobozt. Charlie felébred a zajra és érdeklődve figyleni kezdi Zaynt, de nem indul meg felé. Én mosolyogva nyitom ki a szobaajtóm, hiszen már ideje lenne valamit nekem is ennem. Kilpve ismét mosolyogva konstalálom, hogy Charlie boldogan a nyomomba ered, mit sem törődve Zayn-el, aki még mindíg megszeppenve mered a kutyusra, amiért az nem hajlandó "odafigyleni rá. Letrappoltunk a lépcsön, majd a konyhba érve rávetettem magamat a hűtőre, hogy valami ehetőt találjak. Végül csináltam magamnak pár szendvicset, és azt kezdtem el majszolni, és Charlie-nak is raktam a földre pár kissebb darabot. Úgy vetette rá magát, mintha évek óta nem evett volna. Mosolyogva figyeltem falatozását, és közben én is ettem. Pár perc múlva Zayn is csatlakozott hozzánk. Durcásan tette egy tálba a kutyaeledelt, majd elém tolta.
- Töled úgyis jobban elfogadja. - Mormogta az orra alatt, majd lehuppant az egyik székre. Én Charlie elé raktam a tálat, aki egyből neki is esett, hogy elpusztítsa a tartalmát.
- Szóval?! Mi legyen a neved kisöreg? - Néztem a kis tökmagra amint befejeztem az evést, és a mosogatóba helyeztem a tányéram.
- Lehetne mondjuk Blöki. - Kuncogott fel Zayn. - Akkor is mindegy, hogy fiú-e vagy lány.- Én válasz helyett csak hozzávágtam egy ülőpárnát. - Jólvan na.  -Emelte fel védekezően a kezét. - Akkor mit szólnál a pocokhoz? Olyan kis pocok szemei vannak. - Nevette el magát ismét, én pedig jól vállbaboxoltam nemtetszésem jeleként. - Oké, oké befejeztem. - Mosolyodott el, majd a hűtőhöz lépett és öntött magának egy pohár narancslevet. - Kérsz? - Kérdezte meg tőle, majd miután bólintottam, hogy igen nekem is öntött, és visszatette az üveget a hűtőbe. Ezután ismét helyet foglalt mellettem, és tovább töprengtünk a lehetséges neveken.  -Egyáltalán tudod már, hogy fiú e vagy lány? - Teszi fel a legjobb kérdést Zayn. ÉS erre a válaszom egy bazi nagy
- NEM. - El is felejtettem, hogy azt is meg kéne nézni. Hát mint kiderült egy kisfiú büszke tulaja lettem! Szóval fiúnevekben kéne gondolkodni.
- Lehetne mondjuk törpe. Hisz olyan kis picúr. - Hát persze Zayn. Miért nem töpszlized le egyből?!
- Zayn. Ugye tudod, hogy Ő még csak kölyök és ha megnő nem lesz ilyen pici?! - Válaszolok barátom bugyuta felvetésére. Zayn csak sértődötten karbafonja a kezeit. Most mit kell mindenen felhúzni az orát? Na de most foglalkozzunk a névválasztássel. Újfent ránéztem a csendben minket figyelő kutyusra, aki nyugodtan heveredett le a földre és kényelmesen elhelyezkedve terült szét. Okos barna szemei egyből Baileyt uttatták az eszembe. Neki is ilyen szemei vannak. Csillogóak és értelmet tükrözőek. - Ez az! Megvan. - Ugrottam fel hírtelen, hiszen már tudtam, hogy mi lesz a kutyus neve. Zayn ilyedten húzódótt arrébb a mellettem fekvő kutsus pedig bemenekült a konyhapult mögé és onnan pislogott rám. - Jajj...bocsánat... - Kezdtem el mentegetőzni.
- Semmi gond. De mi van meg? - Néz rám Zayn értetlenül.
- A kutyus neve. - Kezdem el visszacsalogatni magamhoz a csöppséget, aki zokszó nélkül jön is.
- És mi is lenne az? - Néz rám Zayn felhúzott szemöldökkel.
- Ha éppen tudni akarod, akkor Brown. Ez lesz a rendes neved. Na mi szólsz hozzá? - A kutyus boldogan kezd el csaholni, evvel azt a látszatot keltve, hogy tetszik neki a név.
- Találó név. - Mosolyodik el barátom. Ismét megpróbálkozik vele, hogy megsimogassa a kis jószágot, de az megint nem hagyja magát. Igen. Eléggé bizalmatlan. Még beszélgettünk egy kicsit, majd úgy döntöttünk, hogy ideje aludni menni. A többiek nem jöttek haza, de lefekvés előtt Niall telefonált, hogy minden rendben van. Megnyugodva hajtottam le a fejem a párnára, és hagytam ,hogy Brown mellém telepedjen. Bundájából ázott szag áradt, ami eszembe juttatta, hogy meg kellett volna fürdetnem, de most evvel sem foglalkoztam, csak ráterítettem a pöttöm állatra a takarót, és lehunytam a szemeim. Nem kellett hozzá több mint pár perc, és máris álomország kapujában állva kopogtattam be.



Bailey szemszög.


Az altatónak elvileg egész reggelig ki kellett volna ütnie, de a hatás elmaradt. Hajnali egykor már éberebb voltam mint eddígi életem során bármikor. Körülöttem mindenki szétszortan aludt. Niall és lili az egyik fotelben összebújva durmolt, Harry és Timi hasonlóképpen egy másik ülő alkalmatosságon. Louis összekuporodva üllt a sarokban anyémák pedig a mellettem lévő ágyon aludtak. Kb fél óráig bírtam a tétlen fekvést, majd ezt megunva tornáztam fel magam ülő helyzetbe. Nehézségek árán, de fel tudtam kelni, majd az ajtó felé sasszáztem. Még egy kicst fájt, ha mozgok, de hála a fájdalomcsillapítóknak már elviselhető volt. Halkan nyitottam ki a kórterem ajtaját, majd kilestem, hogy van-e valaki a folyosón. Szerencsére nem volt senki. Halkan osontam ki, és az ajtót is a lehető leghalkabban csuktam be. Nem lett volna szabad még felkelnem, de sose bírtam ha ágyhoz voltam láncolva. Óvatos és halk léptekkel indultam meg a folyosón. Nem tudtam merre, vagay hová megyek, csak jót tett egy kis séta. Már vagy egy órája kószáltam a folyosókon, mikor lépések zaját hozta felém a "szél". Ilyetan pillantottam körbe, de nem láttam egy helyet sem, ahova el tudnéjk bújni. Nem akartam lebukni, de a hangok egyre közelebbről jöttek. Végül az egykis szobába ugrottam be, és pont jókor, mert mikor az ajtót hajtottam be akkor tűnt fel az egyik ápoló a sarkon. Lehunyt szemekkel dőltem neki a csukott ajtónak és egy hatalmas sóhajjal nyugtáztam, hogy ezt megúsztam.
- Öhm...Szia. - Hallottam meg egy hangot a hátam mögül. Autómatikussan pattantak ki a szemeim és evvel egy időben vettem egy 180°-os fordulatot is. Ami nagy hiba volt, mivel a bordáimba éles fájdalom hatolt. - Ohh. Sajnálom. Nem akartalak megijeszteni. - Szólalt meg újra, a szobában fekvő lány.
- Inkább nekem kéne bocsánatot kérnem, amiért csak így rádtörtem. Csak nem akartam lebukni. Tudod még nem lett volna szabad felkelnem. - Mosolyogtam rá a lányra, aki visszamosolygott rám. - Amint eltűnik az ápoló le is lépek.
- Semmi gond. Nyugodtan maradhatsz, ha szeretnél. Legalább valakivel tudok beszélgetni.-Mosolyodott el a lány, majd felült az ágyban és felkapcsolta a kis éjjelilámpát ami az éjjeliszekrényen foglalt helyet. Én mosolyogva léptem közelebb az ágyához, majd leültem a mellette lévő székre. - Miért vagy bennt? - Kérdezte tőlem vidáman.
- Volt egy kissebb balesetem. - Válaszoltam neki, bár nem igazán nevezhető kicsinek az, ami velem történt tekintve, hogy még mindíg fájt mindenem. - És te? Miért kerültél be? - Kérdeztem vissza. A lány kb annyi idős lehetett mint én, és hosszú, mézszőke haj keretezte csinos arcát.
- Van egy daganat az agyamban. - Mondta vidáman, de a hangjával ellentétben a szemében szomorúság tükröződött. Én meglepetten néztem az előttem ülő lányt. Annyi életkedv és vidámság van benne, pedig ilyen beteg. És ilyen fiatalon át kell élnie ezt a brutális betegséget.
- Ohh. - Csak ennyit bírtam kinyögni.
- De semmi gond. Pár nap múlva megműtenek és a Doki szerint elég nagy a túlélési esélyem.- Mosolyodott el ismét. Hogy lehet valaki ennyire derűlátó. Én nem lennék képes így kezelni a dolgot.
- Ez remek. Biztos, hogy minden rendben lesz. Amúgy Bailey vagyok. - Mutatkoztam be neki, hiszen ez kimaradt az eléggé érdekesre sikeredett belépőmkor.
- Én pedig Anne. - Mutatkozott be Ő is. Még hosszú órákon át beszélgettünk. Többnyire mindenféléről. Kiderült, hogy nem saccoltam rosszul, velem egy idős volt. A szüleivel él, és pár hónapja derült ki, hogy beteg. Azóta szinte folyamatosan kórházban van, de nem fogja fel átokként a betegségt. Úgy tekint rá, mint egy kihívásra, amit le kell gyűrnie. Szeretnék én is ilyen pozitívan állni az élethez. Aztán lassan világosodni kezdett és nekem mennem kellett, ha nem akartam, hogy észrevegyék, hogy kiruccantam egyet az éjszaka. Elköszöntem hát Anne-től és megbeszéltük, hogy amint tudok jövök még, és Ő is megígérte, hogyha az orvosok engedik, akkor benéz hozzám. Figyelve, hogy ne bukja le osontam vissza a szobámba és feküdtem le, mintha éppen most ébredtem volna. Amint felyemet a párnra helyeztem a többiek is ébredezni kezdtek.
A reggel elég bohókásan indult. Anyám úgy viselkedett, mintha még mindíg kisgyerek lennék, és a többiek is árgus szemekkel figyelték minden lélegzetvételem. A reggeli elfogyasztása után a Doki is benézett és szólt, hogy ma hazamehetek, ha kerülöm a mozgást és pihenek. Én roppantul örültem a hírnek. Miután a doki elment, hogy megírja a zárójelentésem a srácok haza is mentek, hogy elökészítsenek mindent, én pedig nekiláttam, hogy felöltözzek. Miutőán avval is megvoltam megkértem Niallt és Lilit, akik benn maradtak velem, hogy kísérjenek át Anne-hez. Kicsit furcsálták a dolgot, hogy mikor ismerkedtünk meg, de eleget tettek a kérésemnek. Két oldalról óvatosan megtámasztottak és így indultunk el Anne szobája felé. Niall és Lili megvártak kinn, én pedig koogás nélkül beléptem a szobába. Utólag rájöttem, hogy ez elég udvariatlan volt, de szerencsére csak Anne volt benn, és Ő is éppen ébredezett.
- Jó reggelt csipkejózsika. Hosszú volt az éjszaka? - Köszöntöm vidáman. Ő elöször hatalmasakat pislog, hogy mi történt, majd rájön, hogy a "támadoja" csak én vagyok és a tegnap megismert széles mosoly szökik arcára.
- Csak nem megint megszöktél? - Kérdezi vidáman, majd felül.
- Nem. Most engedéllyel hagytam el a helyem. Ma kiengednek, de még be akartam nézni hozzád, hogy minden rendben van-e. - Mosolyogtam rá szélesen.
- Persze. De nem kell miattam aggódnod. Kemény fából faragtak. - Veregeti meg büszkén a mellét.
- Akkor jó. - Válaszoltam neki vidáman. Annyi életerő és boldogság áradt belőle, ami lassan rám is átragadt. Már nem láttam olyan rémesnek a helyzetem és elhatároztam, hogy amint hazaérek beszélek Liammel.
- Ne nézz már így rám. Végülis nem vagyok halálos beteg...Jah de. Mégis az vagyok. - Neveti el magát. Tudom, hogy evvel csak fel akart vidítani, de én ezen valahogy nem tudok vele nevetni. Azért egy mosolyt megejtek, hogy ne rontsam el a kedvét, és nem is akarom arra emlékeztetni, hogy akár bele is halhat ebbe a betegségbe. Még csak pár órája ismertem meg, de úgy éreztem, hogy benne egy jó barátra leltem. Aztán valaki kinyitotta az ajtót, és egy középkorú nő jött be. Haja ugyanúgy mézszőke volt mint Anneé ebből pedig arra következtettem, hogy Ő csakis Anne anyukája lehet.
- Ohh. Remélem nem zavartam meg a traccspartit. -Mosolyodik el, majd kezet nyújt felém. -Szia. Anne anyukája vagyok Vicki. -Mutatkozik be.
- Jónapot. Én pedig Bailey. Volt kórháztöltelék és jelenlegi szabadlábas. - Mosolyogva rázom meg a nő kezét, majd mondandóm végére mindhárman nevetésben törünk ki. Még beszélgetünk egy picit, majd nekem mennem kell. Elköszöntem Anne-tól és Viki-től / igen, megengedte, hogy tegezzem/ majd magam mögött hagyva a  szobát indultam meg Niall-el és Lilivel karültve a kijárat felé. A kocsinál megvártuk anyáékat, akik még lerendezték a papírokat, és már úton is voltunk hazafelé. Út közben végig Anne járt a fejemben. Bíztam benne, hogy a műtét sikeres lesz, és hogy nem lesz semmi baja. Annyira kedves és életrevaló lány. Az anyukája is egyből elnyerte a szimpátiám. Felnőtt nőként kezelte a lányát, és a betegségét sem kezelte tabutémaként. Gondolatmenetemet a kocsi fékezése zavarta meg. Máris hazaértünk volna? Mosolyogva pattantam ki a kocsiból, persze ügyelve a tempóra, mert még mindíg fájt mindenem. Anyáék bevitték a cuccaimat, Niallék pedíg segítettek bemenni. Én egyből a szobám felé vettem az irányt, hiszen az este nem aludtam valami sokat, és eszméletlenül fáradt voltam. Meg hát most nem is hiányzott a többiek ölelgetése, ami fájdalmas emlékeket idézett elő belőlem a tegnapi nappal kapcsolatban. Szó szerint fájdalmasakat...xd
Már éppen feküdtem volna le, mikor a résnyire nyitott ajtómon besomfordált egy kutyus. Egy aprócska kis németjuhász kölyök.
- Szia. Hát te meg hogy kerülsz ide? - Mosolyogtam rá az apró lényre, aki a farkát csóválva trappolt felém, majd megállt az ágyam előtt, és barna szemeit fürkészően vetette rám. - Szeretnél feljönni? - Paskoltam meg magam mellett az ágyat. A kutyusnak több se kellett azonnal felugrott az ágyra, majd apró mancsait szedegetve mellém sétált. Lehuppant a takaróm szélére és így figyelt tovább. - Mi lehet a neved tökmag. - Vakargattam meg buksiját.
- Brown. Brown hol vagy? - Hallottam meg Zayn hangját a folyosórol.
- Szóval így hívnak. - Mosolyogtam rá. A kutyus rám szegezte okos szemeit, majd az ajtó felé fordult, ahol éppen Zayn dugta be a fejét.
- Öhm...Nem tudtam, hogy már itthon vagy. - Vakargatta meg zavartan a tarkóját. Nem haragudtam rá. Erről szó sem volt. Csak fájt, hogy így bánt velem. Nem tudott semmit a történtekről, de nem is volt hajlandó végighallgatni.
- Hát mostmár tudod. - Válaszoltam neki semleges hangon.
- Nézd. Én bocsánatot akarok kérni. Nem voltam hajlandó végighallgatni, és olyan dolgokat vágtam a fejedhez, amiket nem gondoltam komolyan. Kérlek ne haragudj rám. - Hajtotta le a fejét bűnbánóan.
- Nem haragszok rád Zayn. - Válaszoltam neki, és még egy aprócska kis mosolyt is megejtettem felé. Anne kitartása és akaratereje, na meg persze a betegsége  rádöbbentett, hogy az élet rövid, és nem pazarolhatom felesleges dolgokra, mint a harag.
- Tényleg...tényleg nem haragszol? -Emelte fel a fejét Zany és reménykedve nézett rám.
- Nem Zany. Nem haragszok rád. Nem tagadom, hogy fájt, hogy így bánsz velem, de nem haragszom. - Mondtam. Zayn arca hírtelen felderült, és hatalmas léptekkel indult meg felém. Amint mellém ért egyszerre két dolog is történt. A mellettem nyugvó kutyus ilyedten ugrott arébb, Zany pedig szinte a szó szoros értelmében a nyakamba ugrott. Én fogaimat összeszorítva tűrtem az ölelés miatti fájdalmat.
- Jajj. Bocsánat. -Eszmélt fel Zayn, majd hátrált egy kicsit. - Annyira örülök, hogy nem haragszol. Már csak Liammel kéne megbeszélnetek a dolgot. Szeret téged Bailey. Tudom, hogy így van. És Te is szereted Őt. - Zayn komolysága egy kicsit megilyesztett. Sose szokott Ő ilyen lenni. Többnyire egy kelekotya kissrác, akinek nincs másra szüksége a boldogsághoz, mint az Ő imádott szappanoperái. De igaza volt. Meg kell beszélnem a dolgokat Liam-el. Bár tudom, hogy abban téved Zayn, hogy szeret, de meg kell beszélnünk ezt a dolgot. Brown ismét hozzám bújt, és kényelmbe helyezve magát próbált meg szunyókálni.
- Hééé! Ez így nem fair. Mi az már, hogy téged bír? Liamen kívül senkit nem enged a közelébe. - Felháborodva Brown felé bökött, majd durcásan fonta össze a karjait a mellkasa alatt.
- A személyes vonzerőm. - Mondom, majd egy hatalmasat ásítok.
- Jólvan vettem a lapot. Hagylak aludni titeket. - Mosolyodott el Zayn, majd kihátrált a szobából becsukva maga után az ajtót. A fészkelődésemre Brown is feltápászkodott, de amint elhelyezkedtem Ő is ismét helyet foglalt. Apró buksiát segítségül hívva befurakodott a takaró alá, majd fejét kidugva helyezkedett el. Én mosolyogva csuktam be a szeme, hogy aludjak egy kicsit, hátha megálmodom, hogy mit is kéne kezdenem Liam-el.




Eddíg bírtam. Becsüljétek meg a részt, mert elég sokat szenvedtem vele. És léccccci írjátok meg a véleményeteket, mert nekem nem igazán nyerte el a tetszésemet a rész, és érdekelne, hogy nektek hogy tetszik. Előre is köszönöm. Lexa voltam... :d Bár ki más lehetett volna...xd Na mindegy. Puszi mindenkinek :D