8.rész.

Jippiállé. Megint itt vagyok. :D


8.rész.

Séta a parkban.

- Semmi gond apa. Már hozzá szoktam. - Mormoltam halkan.
- Igérem, hogy amint visszajöttem csak a tiéd vagyok. - Próbált megölelni, de én elhúzódtam. Nem bírtam volna ki, ha most megölel. Így is hajszál híja volt, hogy nem rohantam zokogva a szobámba.
- Biztos vagyok benne. - Húzódott gúnyos mosolyra a szám. Ebben a pillanatban a fiúk jelentek meg az ajtóban, hogy elbúcsúzzanak apától. Mind megölelgették, és nálam itt szakadt el a cérna. Nem foglalkoztam a földön elterülő holmikkal, a további szatyrokkal a kocsiban, és az öt sráccal sem. Felrohantam a szobámba. Nem búcsúztam el apátó, és még csak egy sziát se ejtettem meg. Nem voltam rá képes. Nem értem miért vagyok még mindíg ilyen szarul, hisz mindíg ez van. S tudtam előre, hogy most sem lesz másképp, és mégis...Mégis olyan rosszul esik, hogy itthagy. Szobám ajtaja nyitva vol, így csak berohantam rajta és az ágyamra vetettem magam. Megeshetett volna, hogy mint a filmekben hisztérikus zokogásba kezdek, de nem így lett. Egyszerűen csak halkan engedtem, hogy pár kósza könnycsepp utat törjön magának az arcomon. Eleget sírtam már apu miatt, sőt talán sokat is. Azóta az este óta olyan, mintha nem is léteznék a számára. Az az este változtatta meg az életem. De nem akarok most aarra az estére gondolni, hisz a rémálmaim gondoskodnak róla, hogy soha ne tudjam elfelejteni. Anyuéknak sose említettem, hogy rémálmaim vannak, hiszen akkor még most is ahoz az elviselhetetlen psichonyanyáoz kéne járnom. Azt pedig már végképp nem élném túl. Azt a nőt sose érdekelte, hogy mi van velem, csak buta kérdéseket tett fel, amire egy 5 éves kislány nem is tudott válaszolni. Akkoriban még fel sem fogtam a kérdéseit. Bár tekintve, hogy azután az este utánn évekig senkihez sem szóltam, értelme sem volt, hogy heti kétszer elréngattak hozzá. Az emlékek miatt ismét kicsordultak a könnyeim. A nyitott ajtón keresztül halkan beszűrődött a szobámba, ahogy a srácok búcsúzkodtak apától. Próbáltam a beszélgetésükre koncentrálni, mert az emlékek még mindíg fájtak. Ki akarta m verni őket a fejemből. Csak egy kicsit el akartam felejteni.
- Bejöhetek. - Zökkentett ki koncentrációmból egy kedves hang. Méghozzá Harryé.
- Persze. - Töröltem le kósza könnyeim maradékát. Ő csak becsukta maga után az ajtót, majd lehuppant mellém az ágyra. Felültem, majd hátamamt a támlának döntve húztam fel a lábaim.
- Jól vagy? - Nézett rám aggódva gyapjaska. Az én gyapjaskám. Mióta itt vagyok talán vele alakult ki a legjobb kapcsolatom. Figyelt rám, és ott volt, ha beszélgetni akartam valakivel.
- Igen. - Mondtam erőtlenül.
- Hát ez nem volt valami meggyőző. - Mosolyodott el halványan.
- Nem. Tényleg nincs semmi baj. már megszoktam, hogy mindíg ez van. Csak tudod... - Nem tudtam befejezni, mert megölelt. és ez meglepett.
- Hidd el nem lesz ez olyan rossz. Az a két hét pedig hamar elszáll majd. És Tom biztosított minket, hogy onnantól kezdve szabadságolja magát a nyárra. - Megnyugtatott az hangja, a karjaiban pedig biztonságban éreztem magam. Mint amikor régen esténként apu bejött a szobámba ha féltem, védelmezőn átölelt, és ottmaradt velem amíg el nem aludtam. Hálás voltam neki, hogy itt van velem.
- Köszönöm. - Fontam át én is karjaimat a vállán.
- Nincs mit köszönnöd B. - Mosolyodott el. - Fogadd el, hogy bírom a búrád kislány. - Mosolya huncut vigyárba váltott. Ez volt benne a legjobb. Hogy a néha félreérthető helyzetek és beszólások ellenére is tudtam, hogy csak barátként tekint rám. Igen. Kiérdemelte ezalatt a pár nap alatt, hogy barátnak nevezzem, és remélem én is az vagyok a számára.
- Én is a tiédet kisfiú. - Csíptem bele az oldalába, majd kibontakozva karjai közül ugrottam fel az ágyból.
- Hééé! Mi az, hogy kisfiú? - Nézett rám "felháborodva".
- És az mi, hogy kislány és Béééé?- Nyújtottam el a végét.
- Hát azok becenevek. - Húzta ki magát büszkén.
- Én is adtam ám neked egyet a reptéren, úgyhogy ha nem akarod, hogy úgy hívjalak, akkor te se piszkálj. - Fenyegettem meg. Gondolom most aztán nagyon megijedt.
- Tééényleg? És mit? - Csillantak fel a szemei.
- Oooo hidd el. Nem akarod te azt tudni.
 - De igen! Akarom.
- Hát jó. Te akartad. Ha annyira tudni akarod, akkor a gyapjaska becenevet kaptad. - Dugtam ki rá a nyelvem, majd a fürdő felé slisszoltam, de drága barátom ezt nem engedte.
- Miért pont gyapjaska? - Ragadta meg a karom, majd maga felé fordított és érdeklődve figyelte szemem.
- Ezt még kérdezed? - Borzoltam össze bongyor tincseit.
- Hééé. A hajam! - Kezdte el igazgatni, majd mikor leesett neki az egész egy újabb "hééé"- vel adott hangot felháborodásának.
- Én mondtam, hogy nem akarod tudni. - húztam ki kezem az övéből, madj ténylegesen is bejutottam a fürdőbe. A tükörbe nézve elszörnyedtem. Hát biztos, hogy nem mentem vola így utcára na. A hajam mint egy szénaboglya, a szemeim vörösek, a sminkem lefolyt. Rendbehoztam magam, majd ismét szobámat vettem birtokba. Harry még mindíg a szobámban volt, és az ágyo ülve tanulmányozott valamit. Közelebb érve azt is megtudhattam, hogy mit. Egy képet, amin én és Will voltunk.
- Ő lenne William? - Mutatott szöszkére.
- Igen. - Mosolyodtam el. Szép emlékeket idézett fel bennem az a kép.
- Szereted? - Fordította felém érdeklődve fejét.
- Igen. De, hogy tisztázzuka félreértéseket, csak barátként szeretem, és nem a pasim. - Mutattam rá az igazságra.
- De hát Cortny...
- Cort, csak hüyült. Az igazság az, hogy teljesen odáig vannak egymásért Willel. Csak ezt még egyikük sem ismeri be.
- Aha. Szóval akkor most van pasid vagy nincs?
- Nincs. A szinglik boldog életét élem. - Mosolyogtam rá. Ő csak csendben emésztgette a hallottakat.- Asszem le kéne mennem elpakolni a cuccokat. Szép kis kuoit csinéltam. - Mondtam elgondolkodva.
- A srácok már intézik. - Nézett rám bíztatóan.
- Nem akarom, hogy utánnam pakoljanak.
- Amúgy finom volt a palacsinta. - Most mivan? Ez, hogy jött ahoz, hogy nem akarom, hogy pakoljanak utánnam?
- Köszönöm. - Nyugodtam bele a témaváltásba. - De tényleg le kéne menni.
- Hát jó. - Adta be a derekát, majd felkészélódtunk, és lefelé vettük az irányt. A nappaliba érva hangfoszlányokat csíptünk el a konyha felől. Biztos voltam benne, hogy a srácok a frissen vásárolt cuccokat pakolják. Be akartam menni segíteni, amikoris egy bizonyos mondat megáőllásra késztetett.
- Miért kell egy elkényeztetett kislány seggét nyalnunk? Neki is van két keze. El tud pakolni maga utánn.
- Liam fejezd már be. Mégis mi az isten ütött beléd? Nem is ismered. Akkor meg miért utálod ennyire? Te nem vagy ilyen. - Mellbe vágott ez az egész. Tudtam, hoy nem igazán kedvel, de ezt azért nem vártam volna tőle.
- Asszem ezt nem kellett volna hallanod. - Vakargatta zavartan a tarkóját Harry.
- Semmi baj Harry...Tényleg...Csak most... Inkább elmegyek sétálni. -Meg sem várva válaszát indutam meg az ajtó felé.
- Mégis hová akarsz menni? - Jött utánnam Harry.
 - Nem tudom...Csak egy kicsit egyedül szeretnék lenni. - Mire ezt kimondtam már a másik négy srác is ott állt a nappaliban. Nem néztem rájuk....Féltem a sajnálkzó pillantásoktól. Utáltm, ha sajnálnak. Kiléptem az ajtón magam mögöt hagyva az öt srácot és remélem egy kicsit a gondjaimat is. Céltalanl indultam meg London utcáin. Csak lehajtott fejjel sétáltam. Próbáltam kizárni mindent a fejemből. Egyszerűen csak a lépéseimre koncentráltam. De ez sem igazán segített. Gondolataim állandóan visszakalandoztak a problémákhoz. Valójában nem haragudam rá, hisz nem ismer. De nem is akar megismerni. És ez fájt. Vlamint az is, hogy ismeretlenül ítél meg. Bár próbálom magam mindíg erősnek mutatni, azért nekem is szükségem van a tördésre, a szeretetre...Hogy tudjam, hogy fontos vagyok. ÉS nekem is ugyanúgy fáj, ha valaki utál, főleg, ha szerintem ok nélkül. Mikor ismét feleszméltem gondolataimból, egy kis parknál jártam.  Tetszett a hely, szóval úgy döntöttem benézek. Jó döntésnek bizonyult, hiszen tényleg meseszép volt. Az út mentén padok voltak elhelyezve, hogy az arra járók megpihenhessenek.Én is helyet foglaltm az egyiken. Egy kis játszótér is helyet kapott, ahol temérdek lurkó játszott. Csak csendben figyeltem, ahogy az anyukák próbálják visszafogni csemetéiket, akik túlságosan is beleélték magukat a játékba. Egy valamiért nagyon irigyeltem Őket. Méghozzá a boldogságukét, és azért, mert nem volt semmi gondjuk. Csak egyszerűen élvezték az életet. Erről az az egy év jutott az eszembe, amit egy aprócska országban töltöttem. Anyu író, és náha egy-egy  sztorija hitelessége miatt elutaztunk az adott országba. Így volt ez akkor is, amikor egy évre Magyarországot látogattuk meg. Bár a nyelvet elég nehezen tanultam meg, mégis életem egyik legjobb évét töltöttem ott. Az egyik tanárom szerint hihetetlen tehetségem van a különböző művészetekhez, mint példáula rajz, a festészet, a színjátszás, zene meg ilyenek. Megtanított zongorázni, gitározni, csiszolt a rajztudásomon, és azon is, hogy hogyan fessek le egy tályat úgy, hogy az átadja a hely szépségét a nézőknek. Továbbá rábeszélt, hogy iratkozzak be a színjátszókörbe. Egyesek azt hihetik, hogy ezt csupán érdekből tette, de nem. tényleg látta bennem a lehetőséget, és segíteni akart abban, hogy hogyan fejleszthetem magam. És senki ne gondolja, hogy túlhajszolt vagy ilyenek. Nem. Ezt nyiltan kijelenthetem. Játékosan próbált rávezetni, hogy hogyan tudok könnyen elsajátítani egy-egy művészetet. Segített abban, hogy megtaláljam a saját tempóm, amit tartan tudok, és amivel könnyen haladok. Olyan volt Ő számomra, mint a játszótéren látott anyukák. Hagyta had haladjak a saját tempómba, viszont, hogyha túlságosan is hajszoltam magam, akkor szólt, hogy elég! MEguntam az ücsörgést, és már a popóm is zsibbadni kezdett, szóval ismét útra keltem. Egy apró mosoly kíséretében vettem búcsút a játszótértől és a gyerekektől, majd elindultam a park belsejébe. A közepe felé egy tavacskét is felfedeztem. Leírhatatlanul gyönyörű volt. Bántam, hogy nincs nálam a vázlatfüzetem. Eldöntöttem, hogy ide még visszajövök, és megörökítem ezt a gyönyörű képet. Most viszon tovább haladtam. A parkból kiérve egy  kis utcába érkeztem. Az égen komor esőfelhők gyülekeztek, és a szél is kezdett feltámadni. Tekintve, hogy csak egy lenge topp volt rajtam kezdtem fázni. viszont még nem volt kedvem hazamenni. Fogalmam sem volt, hogy merre járhattam, de nem is igazán érdekelt. Csak mentem előre. A kis utcán áttrappolva egy raktárépületekkel körbevett területre érkeztem. Na jó egy kicsit kezdtem kétségbe esni, hisz fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, és egy termetett lélek sem volt a közelben. Az első esőcsepp a vállamon landolt, amit bőszen követett a többi is. Ez most nagyon nem jött ókor. Pánikolva kuporodtam be az egyik raktárépület kiállo teteje alá. Az ég hatalmasat dörren, majd egy arany színű villám cikázott végig az égen. Riadtan hóztam összább magam. Felhúztam a lábaim, átkulcsoltam rajta a kezeim, majd ráhajtottam a fejem. Az eső bevert a búvóhelyemre eláztatva ezzel mindenem, de most ez volt a legkissebb gondom. Egy régi dalt kezdtem el dúdolgatni, hogy kizárjam a vihar zajait. Nem tudtam a dal címét, és azt sem, hogy honnan ismerem, de azt igen, hogy sokszor hallottam, és, hogy hozzá kötődik. Ne remek. Ezzel nem hogy lenyugtattam volna magam, hanem mégjobban kiakadtam. Aztán egy kezet éreztme meg a vállamon. Riadtan fordultam az ismeretlen felé, aki ne is volt olyan ismeretlen.....




:D