16.rész.

meg is jöttem a kövi résszel.Dimii méggyszer szeretném megköszönni. :D El sem tudod hinni, mennyire jól esett, hogy szerepet kaptam a sztoridban *.* Nem igazán volt mostanában jó  a hangulatom, de amint elolvastam a részed-amibenénisbennevagyok*.*- máris elmondhatatlanul jó kedvem lett. Köszönöm, köszönöm és ezredszerre is köszönööm. :D Na de ennyit az érzelemkitörésemről. Jó olvasást. :D

16.rész.
A múlt nem enged el...


-Tudod...ez a maci a bátyámé volt.- Liam kikerekedett szemekkel bámult rám.
- Neked van egy bátyád? Vagyis Tomnak va negy fia is?
-Volt...-Kezdtem el könnyezni. Ő magához húzott, és bátorítóan kezdte el simogatni a hátam. - Ígérd meg, hogy amit most hallani  fogsz, azt soha nem mondod el senkinek. Vannak dolgok, amiket soha senkinek nem mondam még el. Még anyáéknak sem. Mint például azt sem, hogy minden egyes percére emlékszem annak a napnak.- Néztem rá komolyan. Nem akartam ,hogy bárki is tudjon ezekől a dolgokról, és azt sem, hogy miért is mondom ezt most el neki. De már nem bírtam tovább. Valakivel beszélnem kellett.
-Ígérem. -Tette szívére szabad kezét.
-Hát jó. - Sóhajtottam egy hatlmasat, majd letöröltem a könnyeimet, és nekiestem a múltam feltárásának.-Szóval van egy bátyám...Vagyis csak volt....Három éves voltam, amikor eltűnt. Azon a napon is egy hatalmas vihar tombolt.
-Ezért félsz a viharoktól? - Szúrta közbe. Válaszul csak bólogattam egyet, majd folytattam tovább.
-Az ég hatalmasakat dörrent, és szinte másodpercenként cikázott át rajta egy egy villám. Anyuék dolgoztak, így, mint már annyiszor, most is Carol, a szomszéd lánya vigyázott ránk.Benivel valami buta társasjátékot játszottunk, és mint általában, most is én nyertem. Beni persze nem nyugodott bele a vereségbe, és meggyőződse volt, hogy csaltam.Ebből persze megint hatalmas vita lett. Imádtuk egymást, és mindíg kiálltunk a másik mellet, de mégis elég volt egy apróság, és kő kövön nem maradt. Carol vetett véget a vitánknak. Leültetett engem a kanapé egyik, míg Benit a másik oldalára. Mikor Carol kiment, Beni felém fordült, és dühösen csak annyit mondott, hogy utál.Ezzel persze nagyon megbántott, és én felszaladtam a szobámba sírni. - Valahogy a sírás emlegetésétől is könnyek gyűltek a szememben.Mintha ismét átéltem volna azt a napot. Ismét azt a fájdalmat éreztem, amit akkor, és azóta is minden egyes nap.- Nem telt bele 10 percbe, és valaki dörömbölni kezdett az ajtómon. Tudtam, hogy csakis Ő lehet, ezért nem válaszoltam. Percekig könyörgött, hogy engedjem be, de nem akartam vele beszélgetni. Bár csak három éves voltam, mégis iszonyatosan fájt ,amit akkor mondott. Ő volt az egyedüli, akitől eltűrtem, hogy az első nevemen szólítson, akinek a véleménye érdekelt is, aki megtanított mindenre, amit egy három éves gyereknek tudnia kell.Ő volt az én bátyuskám.Mikor már untam a dörömbölést, kikiabáltam neki, hogy hagyjon békén, és, hogy soha többé nem akarom látni. Hogy milyen elhamarkodott kijelentés volt, azt akkor még nem tudtam. Abbahagyta a kopogást. Hallottam, ahogy átfut a mellettem lévő szobályába, kotorászik egy darabig, majd halk nesz, és végül ismét közeledő léptek. De aztán másra is felfigyeltem. Carol mérges hangjára. Kiabált valakivel, hogy mit keres itt, és hogy menjen el. Aztán egy koppanás, egy halk sikoly, majd távolodó léptek zaja szűrődött át az ajtómon. Ilyedten rohantam ki, és elszörnyedve figyeltem a jelenetet, ami kint fogadott. Azt a képet ami a mai napig is kisért, és valószínűleg soha nem is fogom tudni elfelejteni. Carol a lépcső tetején feküdt ájultan, Benit pedig egy feketébe öltözött alak vonszolta lefelé a lépcsőn. Megdermedve figyeltem, ahogy a bátyám vergődve próbál kiszabadulni annak az embernek a karmai közül, de Ő erősen tatotta. Uánuk akartam futni, de a lépcső alján megbotlottam, és lefejeltem a korlátot. Akkor láttam Őt utoljára. Másnap a korházban tértem magamhoz. Anyuék sírva ölelgettek meg, de Benit sehol sem láttam. Tudtam, hogy baj van. Meg akartam kérdezni, hogy hol van, hogy mi történt, de képtelen voltam rá. A dokik szerint sokot kaptam, és azért nem beszéltem. De ez nem így volt. Tudtam volna beszélni, csak nem tudtam, hogy mit modhatnék. Azt is mondták, hogy nagy a valószínűsége, hogy a sokk miatt nem fogok emlékezni a történtekre. Hát ez sem jött be. Psichologushoz kellett járnom, ami tök fölösleges volt, hisz vele sem beszéltem.A rendőrök hosszú hónapokig keresték Benit, és az elrablóját. Aztán meglett a tettes. Apu egyik munkatársa, aki totál bele volt zúgva, de apu közölte vele, hogy Ő szereti a feleségét és a gyerekeit, és nem akar semmit, amivel esetlegesen elveszthet minket. A sors iróniája, hogy a nő bosszúbol elrabolta a testvéremet. A rajtaütés során a nő menekülni próbált, ezért az egyik rendőr rálőtt. Szinte azonnal belehalt a sérüléseibe. De beni nem volt a házban, csak a macija. Senki nem tudta, hogy hol lehet, én pedig továbbra sem beszéltem. A macit viszont azóta is őrzöm. Ez az egyetlen, ami megmaradt nekem. Keresték minden felé, de sehol nem találták. Ez csak olaj volt a tűzre. Ezután már nem hogy csak nem beszéltem, de szinte teljesen hidegen hagyott a külvilág. Megcsináltam a dolgom, de semmi több. Aztán bekerültem az általános iskolába. Első nap apu vitt be, és én egyből megtaláltam a helyem a leghátsó padban. Leültem, és vártam, hogy vége legyen annak a kínokkal teli napnak, és mehessek haza. Már majdnem becsöngettek, mindenki a helyén ült már, amikor belépett egy copfos kislány. Megvetően végignézett a többieken, akik az első nap örömeiről beszélgettek önfeledten, majd szeme megállapodott rajtam. Hatalmas mosoly kíséretében indult meg felém. Leüllt mellém, és boldogan próbált beszlgetést kezdeményezni. Nem válaszoltam. Nem lett dühös, mint általában az emberek, hogy nem válaszolok neki, csak egyszerűen annyit mondott, hogy ha törik, ha szakad, mi akkor is barátok leszünk. És bár hónapokba telt, de sikerült elérnie, hogy megeredjen a nyelvem. Ő lett a legjobb, és egyben az egyetlen barátom. Anyuék nagyon örültek a fejleményeknek, és Ők is nagyon megkedvelték Cortneyt. Azt hittem, hogy minden rendben van. De ismét hatalmasat tévedtem. 7 éves voltam, amikor egy nap hazamentem a suliból, és anyuék leültettek a kanapéra. Közölték velem, hogy el akarnak válni. Hogy évek óta csak miattam vannak együtt, de már látják, hogy jobban vagyok, és végre mernek lépni. A válás után apa ideköltözött, és onnantól kezdve ingázással telt az életem. Év közben otthon, ünnepeken és szünetekben pedig itt voltam. Egy nap, épp amikor ide tartottam, a macit szorongatva ültem a repülőn. A mellettem ülő néni épp ült le, amikor kiverte a macit a kezemből, és kiesett belőle ez. - Vettem ki a macin lévő "poló-ból" a kis papírdarabot.Liam kezébe nyomtam, Ő pedig olvasni kezdte. Nem is tudom miért van még mindíg meg az a papírdarab, hiszen már minden egyes sorát fejből tudom.
          "Lexa kérlek ne haragudj rám! Én nem Úgy gondoltam, csak mérges voltam, hogy nem én nyertem. Kérlek bocsáss meg nekem.Neked adom Mr.Teddyt is, ha nem haragszol tovább.
                                   Beni"


Állt a levélben.
- Ez volt a kedvenc macija. Mindennél jobban imádta, és sose szerette, ha játszottam vele. Pedig elég sokat játszottam vel, mert én is szerettem. Azóta sincs róla semmi hír, pedig egy magánnyomozó még mindíg kutat utánna. Évekig ment ez a huza vona. Hol apunál, hol anyunál voltam, de ezt egy nap megunam, mert már kezdtem félni, hogy jojonak képzelem magam. Azóta nem igazán találkoztam apuval, és azóta a viszonyunk is eléggé megromlott.És most újra itt vagyok, és apu ujra sehol. Pedig nekem szükkségem lenne rá. Szükségem lenne az apukámra, hogy megnyugtasson, hogy egyszer elő fog kerülni a testvérem éppen és egészségesen. De nincs itt. Soha nincs itt, ha szükségem lenne rá. - Sírásom egyre jobban állt át zokogásra. Nem akartam Liamre zúdítani ezt az egészet, de muszály volt valakivel beszélnem. Mesélés közben végig a padlót figyeltem, de mivel már percek óta csend van, ezért félve néztem fel rá. Aggódva figyelt egy darabig, majd jó szorosan megölelt, és a nyugtató hangján a fülembe suttogott.
- Annyira sajnálom, hogy szemétkedtem veled, és hogy elkéyneztetett picsának neveztelek. Sajnálom azt is, ami a testvéreddel történ. Sajnálom, hogy Tom nincs itt, de tudd, ha valakire szükséged van, akkor én itt leszek. - Még jobban hozzá bújtam, és arcomat a melkasába temettem. Illata orromon keresztül egészen az agyamig kúszott, ahol egyszerre robbantott bombát minden idegszálamon. Eszmletlenül jó érzés volt a karjaiban lenni. Megmagyarázhatatlanul nyugtató, és egyben felkavaró is.
- Kérsz valamit inni? - Kérdeztem, amint elengedtük egymást.
- Egy narancslé jól esne, de ne fáradj, majd én hozom. Neked mi kell? - Mosolyogott rám, majd gyengéden arébb tolva kelt fel a kanapéból.
- A narancs nekem is jó lesz. - Eresztettem meg én is egy halvány mosolyt. Liam eltűnt a konyhában, én pedig fejemet a támlára hajtva pihentem. Pár perc múlva ismét feltűnt két pohár narancslével. Az egyiket nekem adta, a msik tartalmát pedig másodpercek alatt ürítette ki.Lerakta a poharat a dohányzóasztalra, majd leült mellém, és fevettük az előző pozícionkat.- Ami abból állt, hogy Ő a kanapé szélén ült, én pedig vállára hajtott fejjel, felhúzott lábkkal ültem melledte. Nem szólt semmit, és én sem akartam elrontani a pillanatot. Féltem, hogy felébredek, és kiderül, hogy ez csak egy álom. De feltevésem nem vot helytállo, mert nemsokkal később éreztem, hogy csukódna le a szemeim. És ha csak nem azt álmodtam, hogy alszok, akkor nagyon is ébren voltam. Vagyis már nem sokáig, mert percek múlva álomország kapuinál dörömböltem, hogy engedjenek be.
Reggel arra ébredtem, hogy vlaki halkan rágcsál valamit, és közben az arcomat böködi.....




Mára ennyi lennék. Dimii remélem örülz. :D Nem vezstek össze. <3 De ki tudja mik lesznek még it...xd Napuszipámindenki <3